A Tiszától nyugatra, a Zagyva és a Tarna folyók, valamint az Ágó patak által körülzárt ligetes alföldi táj a Jászság. Ide telepedett le a XIII. Században a kunokkal együtt Magyarországra érkező alán eredetű jász nép, akik mind nyelvükben, mind pedig életmódjukban jelentősen különböztek az ország magyar lakosaitól. A terület gazdasági, szellemi és vallási központja kezdettől fogva Jászberény, amelyet a forrrások 1357-ben említenek először "Beren" névalakban. 1550-ben már városi rangú település, jóllehet korábban is így tekintik, s közigazgatási székhely mind a török hódoltság, mind pedig a Jászkun Hármas Kerület fennállása idején. A jászok letelepedésüktöl fogva különböző kiváltságokat élveztek (adó- és vámmentesség, megyéktől független élet, önálló közigazgatás, pallosjog), amelyek fejében mindenkor katonai szolgálattal tartoztak a királynak. A török megszállást a Jászság is keservesen megszenvedte, lakossága sokszor menekülni kényszerült, és falvai közül jó néhány végleg elpusztult (Ágó, Boldogháza, Borsóhalma, Négyszállás, Rassang). A török hódoltságot követően 1702-ben kiváltságaik veszélybe kerültek, amikor I. Lipót császár a Jászság földjét és népét a két Kunsággal együtt eladta a Német Lovagrendnek 500. 000 aranyforintért. A jászok és a kunok azonban nem nyugodtak bele ősi kiváltságaik elvesztésébe, 1745-ben saját pénzükön visszaváltották azokat.